ifj.
Barbarics Lajos: Élet és halál
Lajos bácsi emlékére - Franczia
Ágnes
Fetés András levele
Idézet Beate Radke levelébõl
Mint derült égbõl villámcsapás, úgy
kezdõdött. A szürke hétköznapokban jött a
telefonhívás, Apu kórházban van, beteg.
- Istenem, mi akar ez lenni?
Ugyan nem mondták, hogy rák, de lehet, hogy mégis az. Az
egész gyomrát ki kellene venni? - Csak van valami más megoldás.
Anyuhoz mentem. Kettesben beszélgettünk, imádkoztunk. Istenhez
fordultunk. Egyértelmû volt számunkra, hogy Õnyúlt
bele az életünkbe.
Persze, mindig is tudtam, hogy az ÚR kezében van az életünk,
de most egy kicsit súlyosabb íze volt ennek.
Ott volt bennem az a bizonyosság, hogy ha a mindenható Isten szeretne
elvégezni valamit az életünkben, akkor az csak jó
lehet, az a javunkra válik.
És valóban, Isten kezébe vette a dolgokat.
Két nappal késobb kiderült, a rák már áttétes,
súlyos, nem érdemes muteni. Esetleg a kemoterápia "segíthet".
Elobb-utóbb muszály volt feltenni a kérdést: lehet,
hogy Apu már nem fog meggyógyulni?
Apu eleinte úgy gondolta és azért imádkozott, hogy
az ÚR vegye el tole ezt a betegséget.
Nehéz harcok indultak bennem.
- Drága Úr Jézus! Vajon mit szeretnél elvégezni
Apuban, bennem és családunk tagjaiban?
Mit jelent számunkra az az Élet, amit kaptunk Krisztusban? Csak
annyit, hogy ha baj van, akkor Uram szabadíts meg a bajtól?
Vannak és voltak Testvérek, akik békességgel el
tudták fogadni a betegséget és a szenvedést is az
ÚR kezébol. Sõt! Azt látom Pál apostol életébõl,
hogy neki nem volt fontos a saját élete, hanem csak az számított,
hogy az ÚR mit végezett, ill. tett rajta keresztül.
Fil. 1, 21-29
Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.
Ha pedig az életban maradás az eredményes munkát
jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat
ez a kettõ: vágyódom elköltözni és Krisztussal
lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség
van arra, hogy életben maradjak. Errol meggyõzõdve tudom
is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal,
a hitben való növekedésetekre és örömötökre;
így méginkább dicsekedtek majd velem Krisztus Jézusban,
amikor ismét megjelenek nálatok.
Csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek,
hogy akár odamegyek és látlak titeket, akár távol
vagyok, azt halljam rólatok, hogy megálltok egy Lélekben,
egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért,
és hogy semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektõl.
Ez nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz:
mégpedig az Istentõl. Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért,
hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte, és
hogy ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tolem láttatok,
és amelyet most rólam hallotok.
Ebbe nagyon beleremegett
a szívem. Elvárhatok én ilyesmit Édesapámtól?
Hogyan mondjam el ezt neki?
Napokig, hetekig gyötrõdtem, és Isten ezalatt sokat formált.
Rákényszerített, hogy az Õ kezébe tegyem
ezeket a kérdéseket. A kérdés ne az legyen bennem,
hogy Édesapám számára mit jelent Krisztus, hanem
hogy nekem mit jelent Õ. Mindenkinek saját magának kell
elszámolnia.
Azt láttam, hogy Isten elvégezte Édesapámban azt,
amit Õ akart. Elkészítette és békességben
tudta kimondani, hogy akkor megyek Haza.
A fenti igeverseket pedig csak nagyon összetörve és sírva
tudtam elolvasni neki, amikor otthon hármasban voltunk Édesanyámmal.
Együtt imádkoztunk. Utólag visszatekintve, talán akkor
búcsúztam el Tõle. Utána már csak a kórházban
találkoztunk.
Megint jött a telefon, hogy Apu nagyon gyengén van. Az orvosok szerint
bármikor "elmehet". Egy kisebb beavatkozást terveztek,
amit mindig csak elodáztak. Szerda volt. Éppen külföldön
voltam, mondtam a munkatársaimnak, hogy fogjuk rövidre a megbeszéléseket,
mert nekem még több óra mire haza érek. Nagyon nehéz
percek-órák voltak.
- Istenem, vajon találkozom-e még vele?
Ha valaki néhány napra elmegy, akkor elköszönünk
tõle. Ha hosszabb idõre kell elválni, akkor nagyobb búcsúzkodást
rendezünk. Õ pedig most lehet, hogy csak úgy csendesen itt
hagy bennünket...?
Még találkoztunk. Elmondtuk együtt a 23. Zsoltárt.
Utána többször is csak ennyit mondott, "ez nagyon jó".
Ahogy jöttem el a kórházból, az a vágy, gondolat
volt bennem: de szívesen mennék én is vele az ÚRhoz.
Csütörtökön is bementem hozzá, akkor határozottan
az volt a kérése, hogy szeretne hazamenni. Semmilyen beavatkozást
nem kér. Pénteken saját felelõsségre engedte
haza az orvos. Szombat hajnalban otthonról Haza ment.
Megint jött a telefon, kettõ is. Mi pedig Eszterrel mentünk.
Anyu ott ült Apu mellett - aki mintha csak aludt volna - és keservesen
sírt. Nem lehetett megvígasztalni, sokkot kapott. Néhány
perccel ezelõtt még kikísérte Aput wc-re, és
most meg már el is ment.
Orvost hívtunk. Õ még csak barátságos volt.
Amikor viszont a nagyobb kocsi jött, akkor kifakadtam: "Ez kegyetlenség!"
Isten utána megmutatta, hogy mi a "kegyetlenség". Minden
fájdalmammal és kérdésemmel csak Õ hozzá
tudtam fordulni. Pál apostol hogyan tudta elmondani a Gal.2:20-at.
Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé
tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt
az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában
való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát
adta értem.
Én hogyan tudom ezt elmondani?
Az Úr Jézus is ezért imádkozott a Gecsemáné
kertben, Jn 17:9-10.
Én õértük könyörgök: nem a világért
könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert
a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied,
az az enyém, és megdicsõíttetem õbennük.
- Apuban ezt már elvégezted.
Ismét belém hasítottak a 21-23 versek.
“… mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te,
Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy õk
is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél
el engem. Én azt a dicsõséget, amelyet nekem adtál,
nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én õbennük
és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek,
hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és
úgy szeretted õket, ahogyan engem szerettél.”
Aztán Lk.9:23, Lk.14:26.
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát,
vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.
Ha valaki hozzám jön, de nem gyulöli meg apját, anyját,
feleségét, gyermekeit, testvéreit, sõt még
a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”
- Igen URam, ezt csak Te tudod elvégezni, hogyha felveszem a keresztem,
akkor Veled együtt megfeszíttessem, hogy ne én éljek,
hanem Te élhess bennem. Köszönöm, hogy elvégzed!
- Dicsõítlek azért, hogy szívem egy darabja már
ott van Nálad, és hogy ezáltal is közelebb érezhetem
a Te országodat.
Még egy kics csokor igeverset hadd tegyek ide:
Édesapám sokszor idézte
ezt a Bibliaverset.
1Kor.2:9
Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott,
fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt
készítette el az Isten az õt szeretõknek.
Itt sokszor a mennyországra gondolunk, pedig Pál apostol az itteni
földi életünkrõl beszél.
Amúgy pedig az Úr Jézus azt is mondta, hogy az Isten országa
itt van közöttünk, bennünk. Ennyire közeli a kettõ.
Talán nem is kettõ, hanem egy (?!). (Lk.17:21 Károli)
...ímé az Isten országa ti bennetek van.
Amit pedig a gyászjelentésre
is felírtunk.
2Kor.5:1
Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentõl
készített hajlékunk, nem kézzel csinált,
hanem örökkévaló mennyei házunk.
A folytatásban mintha Pál apostol mégis kicsit szétbontaná:
2Kor.5:6-10
Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben
lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk,
nem látásban. Ezért arra törekszünk, hogy akár
itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk
neki. Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a
Krisztus ítélõszéke elé, hogy mindenki megkapja,
amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót,
akár gonoszat.
Úgy látszik,
Pál apostol is nagyon szerette az épületeket, építkezéseket
és a lelki ház építését. Ugyanerrõl
így ír a korintusiakhoz írt elsõ levelében:
1Kor.3:10-13
Az Istentõl nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építõmester,
alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon
azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot
senki sem vethet a meglevõn kívül, amely a Jézus Krisztus.
Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt,
drágakövet, fát, szénát, szalmát; az
a nap fogja világossá tenni, mivel tuzben jelenik meg, és
akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz;
és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tûz fogja kipróbálni.
Az anyagokkal kapcsolatban pedig
maga az Úr Jézus ezt mondta:
Mt.6:19-21
„Ne gyûjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly
és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák
és ellopják, hanem gyûjtsetek magatoknak kincseket a mennyben,
ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok
sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed
van, ott lesz a szíved is.”
Barbarics Lajos
2006.03.03
Lajos bácsi emlékére
- Franczia Ágnes írása
Kerületünk 2006. február 18-án egy nagyszerû emberrel
lett szegényebb. Barbarics Lajos életének 77. évében
elbúcsúzott tõlünk, befejezte földi pályafutását.
Életével sokunk számára példát mutatott,
hiszen munkája, családja, közösségi- és
hitélete kivételes volt.
Mindent szívvel, lélekkel, nagy energiákkal végzett.
Bárki fordulhatott hozzá, biztosan kapott segítséget,
figyelmet, jó szót. Ha problémákkal találkozott,
soha nem a kifogásokat, mindig a megoldást kereste.
1969 óta élt Budafokon, rengetegen ismerték. Szinte nincs
olyan része a kerületnek, ahol ne állna általa tervezett
ház. A Péter Pál utcai baptista imaházat is õ
tervezte, és felépítésében is közremûködött.
Az országban számos helyen épültek templomok az õ
tervezésében és kivitelezésében. Építészmérnökként
ez évben kapta volna meg Arany Diplomáját a Mûegyetemen.
Lajos bácsi nemcsak a helyi baptista közösség oszlopos
tagja volt, hanem – kiterjedt személyes kapcsolatai révén
– az erdélyi emberek és közösségek sorsát
is szívén viselte.
Legnagyobb kincse, büszkesége mégis családja volt.
Feleségével majd 50 évet éltek együtt szeretetben,
megbecsülésben. 5 gyermeke, 16 unokája volt életének
nagy ajándéka. Mintát adott abból, hogyan lehet
erõs hittel és igazi értékekkel egy szeretõ,
összetartó családi közösséget formálni.
Akik ismertük, éreztük, hogy egy kivételesen tiszta
lelkû, igaz ember közelébe kerülhettünk.
Lajos bácsi, mindannyiunknak
hiányozni fogsz, de tudjuk, ahogy eddig is sokat tettél értünk,
ezután is segítesz… egy kicsit messzebbrõl.
Fetés András levele
Kedves Éva, Kedves
Mindnyájan!
Nagyon szépen köszönöm, hogy értesítettek
a szomorú eseményrõl, Nagyon fájdalmasan érintett
Lajos elvesztése, de még jobban fájt volna, ha nem lettem
volna ott a végtisztességen.
Lajost õszintén szerettem, amint láttam sokadmagammal szívünkbe
zártuk õt. A belõle sugárzott szeretet által
volt Õ a legnagyobb közöttünk a régi osztálytársai
közül.
Sokszor meghívott a közösségükbe. Hol elmentem,
hol nem. Valahányszor ott voltam, úgy éreztem, mintha a
tikkasztó melegben egy széles terebélyû fa árnyékában
felüdülnék. Erõsebben, lelkiekben gazdagabban jöttem
el mindig.
Olyan nagyon jó volt az a tudat, hogy Lajos gondol rám, számon
tart. Most, hogy többé nincs, fájdalmas arra gondolni, hogy
nem lesz, aki számon tart engem.
Érzem, és pontosan tudom, hogy az idõ múlásával,
ez a hiányérzet nem csitul, hanem erõsödik.
Mélységesen együtt érzek Önökkel, vigasztalódást
kívánok mindnyájuknak. A Teremtõ adjon erõt
mindnyájunknak e nehéz órákban. Isten adjon örök
nyugodalmat Neki, és hálás szívvel köszönjük
Neki, hogy ennyi idõre megajándékozott Vele minket.
Budapest 2006 III 5. Szeretettel: Fetés András
Idézet Beate Radke levelébõl
Képzelj
magad elé egy tengert.
Egy vitorlás
kifeszíti a vitorláját és siklik egyre messzebb
a nyílt tengeren.
Te azt látod,
hogy egyre kisebb és kisebb lesz és ahol a víz az éggel
találkozik, eltûnik.
Valaki azt mondja:
elment.
Egy másik azt
mondja: jön.
A halál olyan,
mint egy horizont, és a horizont nem más, mint határa a
mi látásunknak.
Amikor mi itt valakit
gyászolunk, odaát mások örülnek a viszontlátásnak.